Élet-halál között. ~ 3. fejezet

Remegve, koszosan, fájdalommal teli érzésekkel bámultam az órámat, de akárhányszor ránéztem, mintha az idő egyszeriben megállt volna.
Ahogy kinéztem a betört szélvédőn láttam, hogy a másik kocsiban ülők közül mindenki épségben van, és minden gond nélkül kászálódtak ki a kocsiból.
Egyszerre éreztem egy kis nyugalmat, s egyben egy leírhatatlanul nagy fájdalmat a szívemben.
Kapkodtam levegő után. Nem akartam és nem is tudtam felfogni ami történt.
Anya vörösre sírt szemekkel simogatta Zoé haját, közben pedig a kezemet szorította.
- Mi lesz most velünk?
Kissé elcsuklott a hangja, szinte már sírásba ment át, s egyszeriben engem is magával ragadott.
- Nem tudom anya...Nem tudom. - mondtam teljesen tanácstalanul, majd magamhoz öleltem őt is.
Hirtelen meghallottam a várva várt hangot. Még sosem örültem ennyire egy szirénázó mentőnek, amelyik épp felénk tart.
Eléggé homályosan láttam mindent. Olyan volt minden, mint valami véget nem érő rémálom.
Futottak felénk. Gondolom a mentősök. Vagy nem tudom. Alig látok.
Szorosan fogtam Zoé kezét, s ahogyan éreztem, hogy valaki, vagy valami erősen próbálja kitépni a kezeimből őt, azonnal visszarántottam.
- Ne! Kérem ne vigyék el tőlem!
Magam elé bambulva kiabáltam mindent, amit csak tudtam. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, akitől el akarják venni a játékot. Ez nem játék volt. Hanem egy élet, amire vigyáznom kellett.
- Kérem, engedje el, hogy segíteni tudjunk rajta! Elveszíthetjük, ha nem engedi elvinni!
Szinte már a hangok is kezdtek összemosódni a fejemben. Rettenetesen hasogatott, mintha késsel szurkálnának. Valamilyen oknál fogva meggondoltam magam, és elengedtem a hideg, aprócska testet.
Csak figyeltem, ahogyan elvesznek tőlem mindent, ami fontos. Elvitték anyát, a húgomat, s most én jövök.
Egy kéz nyúlt felém. Megragadott, majd egy határozott mozdulattal kiemelt a roncsból, hogy áttehessen egy hordágyra.
Nyikorog. Zörög. Hangos és zavaró. Ahogyan gurítottak a mentő felé, egyre jobban kezdett zavarossá válni minden. Jobb lett volna, ha becsukom a szemem és várom, hogy mi fog történni. De féltem. Nem tudom mitől, talán attól, hogyha most elalszok, többé nem ébredek fel. Legalábbis nem itt.
Újra hallani lehetett a sziréna hangját, ami bejárta az egész környéket, majd a hely, ahol mindez történt, már csak egy emlék, amely vagy szerencsével végződik, vagy egy élet elvesztésével.
Lekötöztek odabent. Ez a kocsi olyan sebességgel ment, hogy megint rám jött a rosszullét.
- Pulzus; rendben. Vérnyomást mérek.
Kizárólag szakmai kifejezéseket lehet használni akkor, mikor az ember azon izgul, hogy megéli-e a holnapot? Miért nem beszélhetnek érthetően, hogy kivehessek valamit a mondatokból.
Mikor egy nagyot dobott valami a mentőn, megnyugodtam, hogy végre beértünk a kórházba.
Kicsatoltak, majd kinyitották az ajtókat, s sietve vittek be.
A folyosók végtelen hosszúnak tűntek. Minden méterben egy újabb lámpa volt felettem, amik majdnem megvakítottak. Én csak néztem és néztem, amíg meg nem pillantottam a szobámat, ahová gondosan elhelyeztek.
- Meg fogok halni?
Rekedtes, fájó hangon kérdezgettem percenként meg ezt, majd rájöttem, hogy felesleges, hiszen senki sem fog nekem válaszolni.
Hirtelen több árnyat láttam magam felett, amik akaratomon kívül is ellehetetlenítették a mozgást számomra.
Próbáltam kitörni a kezeik közül, de nem ment. Iszonyatos szúrást éreztem. Meg akarnak ölni?
Az infúzió nem lehet ilyen rossz. De azért meg volt minden okom arra, hogy féljek.
Gördülő hang. Ugyanolyan nyikorgás hallatszott. A fájdalomtól összeszorított fogammal próbáltam elfordítani kicsit a fejem, hogy megnézhessem, mi történt.
Láttam, ahogyan Zoét behozzák.
Kínozták őt. Bántották. Rákötöttek mindenféle vackot, ami szörnyű látvány volt. Nem akarom ezt.. Legyen már vége. Lélegeztetőgép és infúzió, majd egy tucat injekciót adtak neki.
Könnybe lábadtak a szemeim attól, amit műveltek vele. Minden megmaradt erőmet beleadva letéptem a kezemről az infúziót, majd addig löktem magam az ágy széle felé, amíg le nem estem a földre.
Nagy fájdalmak közt próbáltam felállni, de akárhányszor próbáltam, összeestem. Fájt a lábam, fáj a szívem, fájt mindenem. A teremben lévő nővérek és orvosok mind megfogtak, hogy felsegítsenek, s visszategyenek az ágyamba.
- Nem! Oda akarok menni hozzá!
Ahogy csak kifért a torkomon, üvöltöttem és sírtam egyszerre. Eszeveszettül próbáltam kiszabadulni a karmaik közül, de erősebbel voltak nálam. Épp, hogy elértem Zoé kezéig, hogy megfoghassam és beszélhessek hozzá.
Őrült nagy súly húzott a föld felé, de lehet hogy csak a sors döntött így. Valamikor vége kell legyen. Ha nem is máskor, akkor most.
De ha már el kell mennem, úgy menjek el, hogy elbúcsúztam, aztán ki tudja mi lesz.
- Szeretlek!

Az igazságtalan sors. ~ 2. fejezet

Egy fa, két fa, három fa...
Csak úgy rohantunk a főúton álldogáló fák mellett kocsival. Nem tudtam nem arra figyelni, hogy minél messzebbre megyünk a háztól, annál furcsább a környezet. Nem olyan mindennapi, mint otthon. Vagyis már nem otthon, csupán mint egy lezáródott fejezet.
Az ujjaimmal kopogtattam az üveget unalmamban, anyám pedig mérhetetlen pontossággal figyelte a forgalmat.Egyszerűen bele sem mertem gondolni hogy milyen az, amikor egy helyen lehetetlen beilleszkedni és nem találja az ember odavalónak magát. Kirázott a hideg, s egyszerre borzongva kaptam el a fejemet a fák nézegetésétől, mert rosszul lettem. Nagyokat sóhajtva próbáltam anyu előtt leplezni a dolgot, de nem voltam túl precíz, ezért természetesen egyből kiszúrta, hogy valami nem oké.
- Minden rendben? Mi a baj?
Aggódva kérdezősködött és próbálta felmérni a helyzetet.
- Igen minden oké, csak túl sokat bámultam a fákon.
Egyenes válaszommal nem nyugtattam meg túlzottan őt, de nem is érdekelt tovább a dolog, inkább rátámaszkodtam az ablak szélére és mély levegőt véve igyekeztem nem iderókázni.
- Mikor érünk már oda, anyu?
Zoé türelmetlenül tépte ki a fülhallgatót a füléből, majd az ülés közepéről óvatosan odacsúszott az ablakhoz, hogy körülnézzen kicsit.
- Légy türelmes kicsikém, még nagyon sokára érünk oda.
Anyu kifejezetten jól kezelte a dolgokat, nem úgy, mint általában szokás, hogy olyan ideges, mint akinek megjött, szóval lehet hogy már most érvényesülnek az új "otthon" előnyei.
Egyszer csak megcsörrent a telefon, aminek nem örültem. Anyut sose hívja senki, szóval ez elég indok volt arra, hogy ne keressem ki a táska legalján heverő kis készüléket.
Inkább idegesen matatott mindenfelé, minthogy arra figyelne, hogy merre tart az út.
Egyik pillanatról a másikra került elénk egy másik kocsi.
Zoé felsikított, én teljes erőmet beleadva markoltam meg a műszerfalat, majd becsukott szemmel kiabáltam el magam, ahogyan anya is.  Fékcsikorgás, s egy hatalmas csattanás hallatszott csupán, majd úgy éreztem a mellkasomból minden kiszakadt. Hihetetlen fájdalmat éreztem a lábam környékéről.
Megrémültem. Nem mertem felemelni a fejem, mert tudtam, hogy valami iszonyat rosszal kell szembesülnöm.
- Élek. Még itt vagyok. Nincs semmi baj, anyáék is jól vannak. Biztosra veszem.-
A gondolataim százával cikáztak a fejemben, de egyik sem tűnt túl ésszerűnek, hiszen mi van, ha elvesztettem őket? Nem. Nem gondolhatok ilyenekre. Nem történhet meg ez.
Remegve emeltem fel a fejem, hogy megnézzem mi történt. Anya mocorogva és nyögdécselve próbálta magát kituszkolni a kormány alól. Megnyugodtam.
- Uram Isten, mit tettem?!
Anya hisztérikus sikolyától leírhatatlan fájdalom ütötte meg a szívemet. Mi van, ha a másik kocsiban lévők meghaltak? Mi lesz akkor, ha anya ezt nem tudja feldolgozni?
Anya lassan hátrafordult, hogy megnézze, Zoé rendben van-e.
A húgom, mint egy fadarab feküdt a földön. Nem mozdult, s ekkor már én is elvesztettem a fejemet.
- Zoé!!!! Kelj már fel, hallod?! Nem vicces! Könyörgöm, kelj fel!
A torkomban lévő gombóctól nem tudtam mást tenni, mint ordítani, s hogy remélni, hogy talán erre felébred.
Nem kelt fel. Kiszálltam a kocsiból, majd azonnal a hátsó ülésre siettem, Zoé mellé. Anya is azonnal hátrajött hozzánk, s mikor meglátta a csendben fekvő kislányt, leesett a földre, s kezébe temetve az arcát, szinte ordítva sírni kezdett.
- Anya, még nem biztos hogy vége. Nem lehet! Nem engedem, érted?!
Zoé fölé hajoltam, s egy puszit nyomtam a homlokára, teljesen kisírt szemekkel, s szorosan magamhoz öleltem, addig amíg a mentő meg nem érkezett.

Elképzelhetetlen távolság. ~ 1.fejezet.

Nem tudtam hogyan, azt végképp nem hogy mikor történt az, hogy a saját anyám kiismerhetetlen lett számomra. Ahogy fel,s alá járkált a konyhától a nappaliig mélyen gondolataiba révedve, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mostanság elég rejtélyes dolgokon járhat az esze.
Igazából a legördögibb ötlete a költözés volt, hiszen tudta jól mennyire szeretek itt lenni.
Ugyanakkor valamiféle gondolattal próbáltam nyugtatgatni magam, ez pedig nem volt más, mint a jó öreg;"Ott majd új embereket ismerhetek meg és új környezetbe kerülök, ami lehet hogy jó hatással lesz rám."
Reménytelenül hitegettem magammal a kamuszövegeket, mert éppolyan ideges voltam, mint mikor anyu közölte velem, hogy máshol jobb ajánlatot kapott munkahely szempontjából, ezért engem is magával akar rángatni az ország másik felébe.
- Beni, mi a jó eget nézel?!
Miközben anya éppen szentségtörésnek számító gondolatmegszakítást vitt végbe, elbambulva motyogtam magam elé.
- Próbálom megfejteni a hihetetlenül idióta elveidet.
- Mit mondtál?
Szívesebben vágtam volna a fejéhez a lehető összes dolgot, ami ellehetetleníti az életem, mégis inkább egy "semmi" szó alkalmasabbnak tűnt a helyzetemet nézve.
Mellesleg még az is odatett nekem, mikor szembesültem a ténnyel, hogy pár nap múlva lesz az 1 éves évfordulója annak, hogy apu elhunyt.
Én, aki mindig egy olyan családról álmodtam, ahol apa-fia életet élhetek, nem pedig anyuci-kisfia elköltözősdit összezárva egy kishúggal, nehezen viseltem ezt a titkolózást.
A mostani életemet felmérve, ennél már csak jobb lesz.
- Jobb lenne, ha kicsit hasznossá tennéd magad és például elmosogatnál, kisfiam.
- Persze, neked úgy is nagyon sok dolgod van, ugye? - kérdeztem ráförmedve, majd indultam a konyhába.
Mióta apu nincs, anya sem a régi. Mindig követelőzik és egy szabad percet sem hagy nekem. Hónapok óta olyan, mint akit kicseréltek, de meg is tudom érteni, hiszen neki is fájt ez az egész.
Elkezdtem sorba pakolni a tányérokat, mikor valamit véletlenül lelöktem az asztalról. Elég nagyot szólt. Lehajoltam, hogy felvegyem és láttam, hogy apu régi karórája maradt még itt.
- Hé, anyu! Miért van itt apu régi órája?
Szinte olyan hangnemben kaptam a választ, mint akit egyáltalán nem érintett meg egy élet elvesztése.
- El fogom adni.
Egész meglepő dolgok hagyták el manapság a száját, de nem értem mire fel.
- Nem túl szép dolog ezt tenni, remélem tudod. - Vágott közbe a kishúgom, Zoé, aki szokásához híven délután 1 órakor kelt fel az ágyból. De még így is ő az egyetlen dolog az életemben, aki miatt érdemes itt lenni.
- Szia húgi! - mosolyogtam, majd a homlokára nyomtam egy puszit.
- Jó reggelt, bátyó és neked is szia anyu.
Mintha réges-rég kihűlt volna a kapcsolat köztünk. Nem úgy állunk egymáshoz, mint akkor.
Elviselhetetlen ez az állapot, de remélem, hogy egy új ház, ahol még nincsenek emlékek, amik mindig felhánytorgatják a múltat, új életet kezdhetünk úgy, mint egy család.
Csak az az egyetlen gond, hogy ez a ház Ő. Ez apa. Ha elmegyünk, elképzelhetetlen távolság fog közénk állni, amit nem tudom, hogy ki fogok-e bírni.